Mindenkinek megvan a saját buborékja, vannak, akik tudnak róla, vannak, akiket nem érdekel, a buborékon kívülre kiszagolhatunk, bővíthetjük azt, de mindig lesz tér a hártyán kívül. Mi valójában a buborék? Egy saját világ, egy norma, amit legtöbben nem, vagy csak nehezen kérdőjelezünk meg, mert rossz érzéssel tölthet el bennünket vagy esetleg tudjuk (~ véljük), hogy ez a helyes szubjektíve. Egy-egy vándorlásunk alkalmával könnyen eljuthatunk a buborék széléhez, ahonnan visszapattanunk a túloldalt látván, ez a kognitív disszonancia.

A buborék az, amiben felnövünk és szocializálódunk, amit tanulunk, látunk vagy hallunk, a buborék a mindennapi életünk, szokásaink és hagyományunk. Talán azt is fontos megállapítani, hogy mi nem a buborék. Röviden, minden, amit nem tudunk és nem tapasztalunk. A buborékot leginkább tágan értelmezhetjük, mint egy óriási teret, ami tartalmazza a világnézetünket, szokásainkat, hagyományainkat, ami meghatároz minket és ami leírja hogyan gondolkodunk.

A hártya lehet transzparens, hiszen arról tudunk, hogy léteznek más életvitelt követő emberek, de honnan tudnánk, hogy ők hogyan gondolkodnak a világról. Tudatosan lehet a buborékot fújni, a hártya vastagságán csillapítani és átláthatóságán javítani, ezek ellentettjét azonban aligha, a korábbi állapotokat ilyen szempontból tranziens állapotoknak tekinthetjük, amiken életünk folyamán átesünk, de sosem térünk vissza, ami nem egyenlő az állapot elvesztésével, sokkal inkább gondolhatunk úgy, hogy ráépítünk erre az állapotra és bővítjük a buborékunk.

Pixabay

Remélem mondanom sem kell, hogy szubjektív véleményformálás révén ez az írás is egy buborék belsejéből született. Azonban az egyik legjobb módszer arra, hogy megpróbáljunk elvonatkoztatni a buborékunktól az, hogy ha kérdéseket teszünk fel magunknak, például: Miért nehéz a buborékot észrevenni? Ezzel persze feltételezem, hogy a társadalom döntő többsége nem veszi észre a buborékot. De vajon mi a legevidensebb társadalmi buborék jelenség. Én úgy gondolom, hogy a politika az egyik legnagyobb probléma, ami súlyos buborékszindrómába taszít embereket azzal, hogy ködösíti a hártyát, mindezt önös célból. Így kialakulhatnak olyan helyzetek, mint ami Magyarországon is megfigyelhető, hogy a kormány megpróbálja hazugságban tartani az embereket. Van, akit sikerül, van, akit nem, de a nap végén mégis ott tartunk, hogy több millió ember vagy nem tudja vagy nem érti jelentőségét vagy nem érdekli, hogy mit csinál a kormány. Az első kettő betudható a buborék effektusnak, amit a propaganda gépezet tart karban, a harmadikon sokat gondolkodtam, de úgy vélem azt is a buborék határozza meg, ami azonban teljesen független a propaganda gépezettől. Nyílt kérdésként még idefűzném azt is, hogy vajon különböző emberek buborékának egyre nagyobb metszete, ne adj isten tökéletes egyezése (persze utóbbit csak filozófiailag vizsgálhatjuk) azonos véleményre vezet-e emberek között vagy ennél sokkal több kell a konszenzushoz.

Nem célom politikailag túlfűteni ezt az írást, úgyhogy tovább is lépnék más példákra, amik valamelyest kicsit pontosítják, mit is értek buborék alatt. Meglehet úgy tűnik, a buborék egy tudásközpont, azonban az én definícióm szerint annál sokkal több. A buborék meghatározza az ember énjét, gondolkozását, hozzáállását és mindennapi érzéseit. Mit gondol a barátságról az, akinek nincsenek barátai, aki minden nap más barátjával van, vagy éppen az, akinek szűk baráti köre van? … Ez azt jelenti, hogy egy barátság nem mindig kölcsönös. Mit gondol a halálról a vallásos és ateista? Mit gondol a munkáról a földműves és a közgazdász? Mit gondol az életről a filozófus és a cukrász? Tehát a buborék több, mint tudás, amit csak megtanulok vagy elolvasok. A buborék többek közt meghatározza az egyén értékeit és érzelmeit is.

A minap kicsit haladtam az egyik kiszemelt könyvemmel, ahol olyasmit olvastam, amire úgy éreztem a jelenlegi írásom egészen jól reflektál. Csíkszentmihályi Mihály Flow című könyvében azt írja: 

Ha a külső események nem tudatosulnak bennünk, akkor számunkra nem is léteznek, ezért a tudat a szubjektíven megtapasztalt valóságnak felel meg. Noha minden, amit látunk, hallunk, érzünk vagy ízlelünk, minden, amire emlékszünk, belekerülhet a tudatunkba, valójában sokkal több tapasztalat marad ki, mint ami végül belekerül. A tudatunk tükör, amely visszatükrözi azt, amit az érzékeink közölnek vele arról, mi történik a testünkön kívül és a saját idegrendszerünkben – olyan tükör, amely tevékenyen válogat a benyomások között és aktívan alakít az élményeinken, saját képére formálva őket. Az az érzés- és gondolkodásmód, amely a tudatunk működésének eredményeképp létrejön, az életünk: annak összegzése, amit születésünktől a halálunkig hallunk, látunk, érzünk, reméltünk és elszenvedtünk. Noha elhisszük, hogy bizonyos “dolgok” léteznek a tudatunktól függetlenül is, csak arra van közvetlen bizonyítékunk, ami a tudatunkban megtalálja helyét.

Csíkszentmihályi mihály (1934-2021)

Buborékelméletem felállításával néha vannak összeférhetetlenségek, amik úgy gondolom orvosolhatóak további pontosításokkal és alelméletekkel. Ilyen a belbuborék, amit amiatt kell definiálnunk, mert bizonyos viselkedési jelenségek úgy hatnak, mintha ideiglenesen beszűkülne a saját buborékunk, azonban ez szöges ellentétben van azzal, ahogy definiáltuk a buborék működését. Azt állítom, hogy az ilyen esetek valójában csak egy belbuborékot hoznak létre, amik átmenetileg lezárják eredeti buborékunk egy részét, amit nem elveszítünk, csupán figyelmen kívül hagyunk. Ilyennek gondolom jellemzően a mentálisan nehezebb időszakokat, amik hosszabb távon eredményeznek belbuborékot. Mindemellett rövidebb élettartamú belbuborékok is léteznek, ilyen lehet a vakáció vagy egy filmnézés is, amikor egy időre teljesen elzárhatjuk (tudatosan vagy véletlenül) buborékunk egy részét magunk elől.

Az első bekezdést már azzal indítom, hogy saját buborékunkkal szembesülve rossz érzés tölthet el bennünket. De miért? A buborékunk valamelyest a saját életünk, ami rajtunk kívül eső adottságokból és életünk alatt meghozott döntéseink eredményeképp épült fel. Egy élete van mindenkinek, így olykor visszatekinteni arra, hogy milyen döntést hoztunk és az milyen eredményre vezetett ilyesztő lehet. Eljátszva a gondolattal, hogy „ez másképp” is alakulhatott volna nem egyszerű, még akkor is, ha rajtunk kívül eső okokból terelődünk más irányba. Ezen gondolatok elűzésére írtam metaforaként a hártyáról való visszapattanást, amikor próbálunk visszaténferegni a buborék közepére, ahonnan a leghomályosabban látjuk, mi van a hártya túloldalán és kényelmesen vegetálhatunk a komfortzónánkban. Ez az elutasítás a kognitív disszonancia, amit nehéz levetkőzni még akkor is, ha tudatosan teszünk ellene. Persze nem mindenki viselkedik ugyanúgy, egyesek ambíciójuknak is tekinthetik a buborékuk tágítását, amit többek között a tanulásba, munkába vagy a hobbiba való belemerüléssel érnek el. Mi dönti el, hogy melyik opciót választjuk? Ignorálva visszapattanunk vagy ambíciódúsan bővítünk? Ezen mondat talán elárulja, hogy miként vélekedem a két lehetőségről. Ezek ellenére fenn szeretném tartani annak esélyét, hogy nincs eredendően rossz vagy jó döntés ezzel kapcsolatban. Feltehetjük, hogy egy idő után megtalálható a kényelmes és társadalmilag is hasznos buborék, amin változtatni nem szeretne az egyén. Utóbbi jelzőt a „kényelmes” szó után, mint spontán reflexből írtam le és csak utólag adtam neki értelmet, hiszen kényelmes buboréknak nevezhetjük akár egy rabló ember buborékját is.

Itt van a megfelelő pillanat, hogy rátérjek a téma tárgyalásában a másik legfontosabb kérdésre. Hogyan tudunk kizökkenni a buborékból, és egyáltalán, mi maga a kizökkenés? Kizökkenés nem lehet az, hogy kilépünk a buborékból, hiszen minket határoz meg a buborék. A kizökkenés sokkal inkább az, amikor a buborékunk drasztikusan megnő vagy amikor kipukkan egy belbuborék. Amikor azt érezzük, hogy a gondolkodásunk új vagy rég nem látott pályára állt. Ilyen kizökkenést eredményezhet egy hirtelen sokk (információs, fizikai, stb.), amit tágan és nem feltétlen negatívan értelmezünk. Ugyanakkor egyén válogathatja, hogy milyen intenzív sokkra reagál a buborékja.

Úgy gondolom ezer felől lehetne még megközelíteni a feltett kérdéseket, illetve legalább ennyi újabb kérdést lehetne feltenni, de minél inkább részletezem az általam kreált (értsd: nem vagyok tisztában azzal, ilyen elmélet létezik-e már) buborékelméletet, annál inkább úgy érzem szubjektivizálom a már így is erősen biased véleményemet, így e pár bekezdést itt ennyiben lezárom, majd a későbbiekben még esély lehet folytatásra, meglátjuk.